Magyarországon legtöbben nem ülnek be szívesen feliratos filmekre, a szinkronizáltakat kedvelik. Talán nem is sejtik, mennyire kiszúrnak magukkal, micsoda ‘károkat szenvednek el’ önként, és micsoda előnyöktől esnek el. Ebben a bejegyzésben kifejtem, én miért az eredeti nyelven megszólaló, akár feliratos verziók fogyasztását pártolom és javaslom mindenkinek.
Te valami mást láttál…
Egy film vagy bármilyen mozgóképes alkotás életre keltése rendkívül összetett folyamat, melynek során az alkotók sokszor maguk sem tudják, hogy az, ami végül elkészül, köszönő viszonyban lesz-e egyáltalán eredeti elképzeléseikkel.
„There’s the film you’re doing, and there’s the film you think you’re doing.”
Akárhogy is, amit a folyamat eredményeképp a közönség láthat, úgy hívjuk: a mű. Az lényegtelen, hogy most egy művészfilmről, vagy egy iparos filmről beszélünk – a mű az mű, in its own right. Végeredményben a műbe az és úgy került bele, ami és ahogy az alkotók azt jónak találták; se más, se máshogyan.
A szinkronizálás során ezzel szemben megjelenik egy teljesen más (értsd: más kultúrkörből származó, más tevékenységet más szinten folytató, más érdekeket és szükségleteket kiszolgáló stb.) átalkotó-átalakító stáb, fogja a teljes eredeti hangsávot, megtartja abból a zenét (soundtrack & soundscore) és a hanghatásokat (sound effect), majd megfosztja a szereplőket az eredeti hangjuktól (voice), hogy azokat mások hangjaira cserélje le (dub).
Akármennyire is tiszteli ez a stáb az eredeti művet, és képviselje akármennyire is szakmájának csúcsát, az eredeti mű egy meghatározó elemét megmásítják, innentől kezdve pedig, ha te a szinkronizált verziót nézed meg, akkor nem ugyanazt láttad, hanem egy megmásított, már bocsánat, de meghamisított verziót, nem pedig az eredeti művet. Ez azt jelenti, hogy a film teljes hosszán keresztül mást és máshogyan kaptál.
– Szia Jani! Te láttad az Interstellar-t?
– Aha!
– Felirattal nézted, vagy szinkronosan?
– Hát szinkronosan…
– Ja, nem. Akkor te valami mást láttál…
Akkor nézzük is meg, mi mást, és mi máshogyan!
A jelentés 50 árnyalata: egyik kutya, másik eb
Még ugyanazon nyelven belül sem mindegy, hogy milyen környezetbe milyen szót illesztünk, minden szónak megvan ugyanis a maga regisztere, stílusa, hangulata és árnyalata, és ezek együttesen hordozzák magukban a jelentésének teljes mélységét. Szleng például nem jelenhet meg egy törvény szövegezésében, ahogy valószínűleg ’alacsonyabban iskolázott’ emberek szájából is furcsán hangzanának testi tüneteket leíró latin eredetű orvosi szakszavak, bár nekem ez önmagában tetszene.
Ugyanez a jelenség két nyelv közt csak még hatványozottabban jön elő, hiszen nagyon sok szónak nincs meg a tökéletes ekvivalense, azaz olyan tükörpárja a másik nyelvben, amely ha át is adja a szó ‘felszíni jelentését’, de ugyanazt a hangulatot vagy árnyalatot is át tudná adni. Ott van például az (amerikai) angolban a ’bitch’ szó, ami szó szerint nőstény kutyát, azaz ’szukát’ jelöl, ezt azonban a magyarban a legritkább esetben sem használjuk indulatszóként. A ’kurva’ és ’ribanc’ szavak által hordozott jelentések túlzóak az eredeti ’bitch’-csel szemben, ahogy a ‘picsa’ is sokkal vulgárisabbnak tűnik az eredetinél. Ilyen esetekben csak rossz és még rosszabb megoldások (szinonimák) közül lehet választani – ha a legkevésbé rosszat is kapjuk, az eredetit akkor sem kaphatjuk meg.
Tudod mi vagy te, Bugsy? Tudom főnök, bunkó!
A nyelv, amelyen egy film megszólal, önmagában nem a nyelvről szól, hanem arról a gondolkodásmódról és kultúráról, amelyet az a nyelv valamiképpen megfog és hordoz. Hasonlóan tehát az előző ponthoz, nem csupán az egyes szavak jelentését másítják meg, de a szavak által megfogott különböző képek, metaforák, kulturális jellegzetességek és referenciák (utalások korábbi kulturális értékekre) is odavesznek a szinkronizálás által.
Hiába nézünk meg tehát egy másik kultúrából származó filmet, ha megfosztják azt eredeti kultúrájától, és azt domesztikálva, azaz háziasítva-‘hazaisítva’ (jut eszembe: Domestos, Hypo > kihipózva) dobják elénk, hogy sterilizálva ugyan, de rágás nélkül is el tudjuk fogyasztani. Eredményképp mi sem leszünk kulturáltabbak, és Bugsy sorsára jutunk. Lehet, hogy Pali bácsi nem a helyesírásáról híresült el, de abban, hogy „ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy”, tökéletesen igaza van.
A legrosszabb élményem ezzel kapcsolatban a révfülöpi kertmoziban ért a ’90-es évek közepén, amikor az egyik amerikai esti talk show-t konkrétan ’Friderikusz Show’-nak fordították. Mivel a film arról is szól, hogy feladjuk hitetlenkedésünket, hogy igazságként tudjuk elfogadni azt, ami valójában fikció (suspension of disbelief), az ilyen esetek tökéletesen jók arra, hogy kizökkentsék a nézőt a film világából, amiben addig elmerült (immersion).
Sean Connery, Morgan Freeman, Matthew McConaughey
Csak hogy hármat említsek azon színésznagyságok közül, akik olyan orgánummal vagy más beszédsajátossággal bírnak, melynek nincsen párja. Tudom, hogy mennyien szeretjük Dörner Györgyöt Bruce Willis-ként (és Eddie Murphy-ként is), de az eredeti hang attól még az eredeti hang. Komolyan mondom, nem tudod, miről mondasz le, amíg nem ismerkedsz meg velük eredetiben.
A ripacsok támadása
Sajnos Dörner György sem vállalhat el minden szerepet, a női szereplőket sem viheti mind Kökényessy Ági, nem fordíthat mindig Asztalos András, a szinkronrendező sem lehet mindig Dezsőffy Rajz Katalin vagy Tomasevics Zorka, és nem készülhet minden szinkron a Mafilm Audio gondozásában – pedig jó lenne, ha már szinkronról van szó.
A számtalan kábeltévé megjelenésével a közönségre elkezdett tömegével zúdulni a külföldön gyártott, egyébként is sokszor középszerű tartalom, amit még szinkronizálással is tovább rontanak. E hatalmas keresletre a piac is válaszolt, és szembeállított vele sok olyan szinkronstúdiót, amelyek ha technikailag fel is vannak szerelkezve, és még ha a hangmester is érti a dolgát, a mikrofonok elé sokszor nem a megfelelő(en képzett) emberek kerülnek, vagy egyszerűen csak rosszul rendezik őket. (Jegyezzük azért meg, hogy az árszínvonal is nagyot zuhant a 2000-es évek elejére, sem a stúdiók, sem a színészek nem gazdagszanak meg ebből. Másrészt, amíg ez nekünk szórakozás, addig ez nekik ’csak munka’. Minderről bővebben itt és itt.)
Na, de mit értek ripacs alatt? Míg az angol hangmagasságterjedelem (pitch range) kétszerese a magyarénak, egyes színészek a magyart is olyan széles intonációs skálán beszélik, ami egyszerűen természetellenes és egyenesen ripacskodó. (Ezzel szemben az elhangzó tulajdonneveket meg rendre rosszul ejtik ki.) A műsor élvezhetetlen lesz, ráadásul még a magyar nyelv őrei is joggal horkanthatnak fel.
Tegyük persze fel, hogy profi színészek kölcsönzik hangjukat az eredeti karaktereknek. Végeredményben a magyar hangsáv akkor is steril lesz, hiányzik az az ‘atmoszféra’, amit csak az eredeti tud visszaadni.
Magyarországon egyébként a Star Trek-rajongók voltak azok, akik sikeresen(!) kikövetelték egy kábelcsatornától, hogy azok újraszinkronizáltassanak egy teljes szezonnyi műsort, mert az annyira csapnivaló lett. (Tanulság: Miért kell a rossz munkához dupla annyi idő? Mert még egyszer meg kell csinálni.)
Szinkronnal csak meghalni lehet
Fejlődni nem. Aki fejlődni szeretne, legyen szó bármiről, el kell hagyja a kényelmest, azaz ki kell zökkennie a komfortzónájából.
Aki tényleg szeretne elsajátítani egy számára idegen nyelvet, annak igenis le kell ülnie a fenekére, és rendszeresen idegennyelvű filmeket és tévéadásokat kell nézzen. Segíthet magán felirattal, főleg ha az is eredeti nyelven megy. Az angol esetében például csak így lehet magunkba szívni az élő nyelv dallamát, ritmusát, hangzókészletét, és az olyan, a magyartól teljesen idegen jellegzetességeket, mint a magánhangzóredukció.
Sokan mondják ezen a ponton, hogy: „De nem értem, amit mondanak.”, ezért mindig a szinkront választják – nem is tanulnak meg soha angolul. Lehet, hogy kontra-intuitív lesz, amit most mondok, de ne azért nézd (hallgasd) ezeket, hogy megértsd, hanem azért, hogy átitasd magad a hangzással, és mindazzal, amit a hangzás közvetít – önmagáért csináld tehát, a megértés majd csak később jön.
Én is szeretem a szinkront… olykor!
Remélem, hogy ez a bejegyzés nem arról árulkodott, hogy mennyire gyűlölöm a szinkront. (Ettől függetlenül még lehetnek ilyen irányú érzéseim.) A célom itt az volt, hogy az eredeti tartalmakhoz csináljak kedvet. Meg kell azonban jegyezzem, hogy igenis vannak olyan filmek, melyeknek a szinkronizált verzióját preferálom jobban! Most csak egy ugrik be, de majd bővítem a listát, ha még eszembe jut ilyen:
- Demolition Man (A pusztító)
Ha neked is van ilyen címed, írd be a kommentek közé!
Ajánló
Ha érdekel, mi a helyzet a feliratos filmekkel a szinkronosokkal szemben, akkor böngészd végig a Kérjük vissza a feliratos kópiákat a magyar mozikba Facebook oldalát, ők a feliratos filmek melletti korteskedésen túl meghallgatják és megjelenítik az ügyben a hazai filmforgalmazók egyébként nem túl kecsegtető álláspontját is.