Folytatom ott, ahol az előző részben abbahagytam.
Hibázni nem bűn, áldás. Még ilyet!
Sajnos Magyarországon erős gyökerei vannak annak a típusú oktatásnak-nevelésnek (igazából kondicionálásnak kellene nevezni), mely egy adott kérdésre egyetlen jó választ fogad el helyesnek, s ha a válasz ettől eltér, a válaszadó ’jutalma’ a megszégyenítés lesz. Ennek természetesen egyenes következménye, hogy az ember inkább meg sem szólal, ezzel igyekszik elkerülni a megszégyenülés lehetőségét.
A tanulás elsajátítás folyamatában (a folyamat fontos szó, ezért leírom még egyszer: ez egy folyamat) azonban nemhogy nem kívánatos, hanem egyenesen szükségszerű a hibázás lehetősége. A hiba, mondhatni, olyan evolúciós eszköz, amely a fejlődést szolgálja (vö. egyedfejlődés). Hibázni annyit jelent, csinálok valamit, célra tartok, de (még) mellélövök. Újra és újra megteszem, begyakorlom, ’pontosítom a mozdulatot’ – így leszek pontosabb, hatékonyabb.
Nem akkora baj, ha hibázol, sőt!
Csernus Imre is azt mondja, kudarcot az vall, aki neki sem veselkedik. Az, hogy valaminek nekifutottam, de nem jött össze, az nem kudarc (ami miatt mondjuk szégyellném kellene önmagamat), jelentése csak annyi: (most) nem sikerült. Érdemes tehát elfogadni, hogy jobb, ha rosszul írom-mondom-olvasom-hallom, mint sehogy se tenném ezeket – minden nekiveselkedés és hiba előre visz.
Ha csoportban tanulok, nyitott vagyok mások hibáira, hisz azokból is tanulhatok. Amikor más hibázik, nem szégyenítem őt meg, együttérzően bólogatok miközben javítom őt gondolatban(!), amikor pedig én hibázok, ugyanerre az elfogadó-megerősítő reakcióra számítok én is. Az, hogy milyen egy adott csoport ’hibatűrő képessége’ és jellemző reakcióik nem csak a tanáron múlik, de a tanárnak nagy szerepe lehet abban, hogy egy csoportmegbeszélés keretében (újra) lefektesse a ’hibariadó’ normáit.
Ismerd meg önmagad, megismered önmagad
Bármi is legyen az, amit tanulunk elsajátítunk, valójában soha nem a nem-tudásba vagy nem-képességbe fogunk belebotlani, hanem saját személyiségünk korlátaiba, határaiba. Vannak nagy tanítók, mint a harc vagy a táncművészetek, de ilyen lehet egy nyelv művelése is. Merjük felismerni magunkban, ha szorongók vagyunk, ha nem merjük bevállalni a sikertelenséget (lásd feljebb), ha nem tűrjük jól a bizonytalanságot-többértelműséget.
Ha már Szókratész is ezzel szórakozott, akkor ez sem lehet egy új gondolat
Ezeket a kiragadott személyiségjegyeket érdemes tehát a felszínre hozni, ha pedig van rá belső és külső lehetőség, megérteni hátterüket, és feloldani ezeket magunkban. Ezer emberre ezer megoldás létezik. Van, aki ezt ki tudja dolgozni önmagából, és van olyan is, aki valamilyen szakember segítségével tudja ezt megtenni. Ez utóbbiban sincs semmilyen szégyellni való, az önmagunk fejlesztésére szánt energia mindenképp megtérül, sőt többszörösen tér vissza, ami munícióként szolgál majd a későbbi küzdelmekben, melyek során így már kevesebb (belső) buktatóval is szembesülünk. Igen, itt már nem csupán a nyelvről van szó, de most kanyarodjunk azért vissza.
Mindig csak stílusosan… és ’stratégiásan’
Tulajdonképp az előző pont alpontja. Először is, melyek azok az ingerek, amelyek számodra fontosak, azaz melyekre ’reagál legjobban’ az agyad. Az auditív (hallható) vagy a vizuális (látható) ingereknek ’örül jobban’. Vagy a kettő együtt jobb lenne? Egyedül tanulsz jobban vagy társaságban? Figyeld meg magad, és olvasd el ezt, ha jobban érdekel.
E fiatalember rendkívül kifinomult stílusérzékkel bír, de vajon tudja magáról, hogy mely típusú ingerekre reagál a legjobban?
Legvégül pedig következzenek a stratégiák, amelyeket egyéni sajátosságaink, beállítottságunk és tanulási stílusunktól függően hadrendbe állíthatunk, hogy hatékonyak legyünk a tanulás elsajátítás folyamata során. Ezeket az előző részben is tárgyalom részben, tekinthetjük ezt a felsorolást tehát sommásan ’A hatékony nyelvelsajátító 6 pontjának’:
- Következtetek. Akármilyen nyelvi környezetből vagy társas körülményből is, de ha nem értek valamit, azt nem hagyom annyiban, valamit mindig ’betippelek’.
- Ha kell, akár kézzel-lábbal is elmutogatom. Ha nem jut eszembe, hogyan fejezhetném ki magam, akkor is átviszem valahogy a jelentést: gesztikulálok, egyszerűbben fogalmazok, körülírom, vagy épp új szavakat találok ki, a szórendet is felrúgom, ha kell, de mindenképpen megértetem magam.
- Boldogan hibázom, és az sem érdekel, ha nem mindent értek meg.
- Folyamatosan elemzem a nyelvet, próbálok magamtól is rájönni mintákra, szabályszerűségekre, kiszűröm azt, ami fontos, és azt, ami nem. Azt, amit elemzéssel szét tudtam szedni, ügyesen össze is tudom utána rakni.
- Gyakorlok, ahol és amikor csak lehet. Az ismétlést nem tartom ördögtől valónak (Hisz az a tudás anyja!), örömmel elismétlem azt, amit hallok. Tudom, hogy ez a rögzítés-rögzülés legjobb módja.
- Folyamatos megfigyelés alatt tartom magam, kifigyelem a saját hibáimat és másokét is, hogy tanulhassak belőlük. Tökéletesség nincs, pontosság azonban van, én erre törekszem, és mindig magasabbra teszem a mércét magam előtt.
+1. Menj vissza az 1-es pontra. Hisz tudod: ez egy folyamat.
A végső (ultimate) tapasztalat pedig az, hogy bármiről is van szó, a sportcipőgyár már régóta megmondta a frankót: Just do it.