Mert bizony az, ezen nincs is mit tagadni. Az viszont már más kérdés, hogy ezzel a ténnyel mit kezdünk. Dönthetünk egyszer úgy, hogy strucc módjára homokba dugjuk a fejünket, és nem veszünk tudomást az angol nyelv e jellegzetességéről, másszor pedig úgy, hogy felülkerekedünk zavarunkon (olykor félelmünkön) azzal, hogy szembesülünk a jelenség miértjeivel.
Az előbbi esetben marad nekünk a zavar (a hallott szöveg értése és a kiejtés tekintetében is), utóbbiban azonban a megismerés és megértés útján közelebb kerülhetünk egy-egy lépéssel ahhoz, hogy megoldást is találjunk a (problémák helyett megint csak azt mondom) jelenségek feloldására.
Érezd a ritmust… Vedd át az ütemet!
Kezdjük az észlelés-felismerés irányából, azaz az angol hangzással. Az angol beszédritmus teljesen elüt a magyartól. Azon túl, hogy a magyarral ellentétben az angolban nem mindig az első szótagra esik a szavak főhangsúlya (erre a későbbiekben még visszatérünk), a magyar fül számára rendkívül nehezen kivehető és zavaró, hogy az angol nyelvű beszélő két főhangsúlyos szótag közti szótagokat nemes egyszerűséggel redukálja (a magánhangzók elvesztik minőségüket és hosszúságukat, vagy eltűnnek komplett mássalhangzókkal együtt).
Emiatt tehát a magyar fül (agy) rendkívül nehezen fogja csak fel, hogy hol helyezkednek el az egyes szóhatárok, és egyáltalán mely szavak hangzottak el. Ráadásul, ha ez nem lenne még elég baj, azok a funkciószavak (segédigék és kis barátaik), amelyek épp azt fejezik ki, hogy mely (ige)időről, aspektusról (egyszerű, folyamatos stb.), modalitásról (lehetőség, képesség stb.) van is szó, mind-mind és rendre redukált, ún. gyenge alakjaikat veszik fel. Ez így leírva rettenetesen hangzik, vizsgáljuk ezt inkább meg egy ‘hangzatos’ példán keresztül:
„You could’ve been more careful.”
Sajnos a ‘Classroom English’ épp azért annyira félrevezető, mert míg a nyelvtanulók lelkesen végigmondogatják egymásnak a funkciószavak erős alakjait (a „could’ve been” például /’kʊd ‘hæv ‘biːn/ lesz /’kʊdəvbɪn/ helyett), addig a nyelv anyanyelvi beszélőitől ilyet soha nem fognak hallani. Ha csak egymást hallgatják, és tanárukat (aki természetesen pedagógiai célzattal használja az erős alakokat), nemigen fognak megtanulni angolul hallani.
A jelenség feloldása: Mint mindig, most is azt ajánlom mindenkinek, fogyasszon minél több eredeti nyelvű tartalmat. Eleinte ugyan nehéz dolga lesz a magyar fülnek, de nem szabad feladni! A cél nem az, hogy egyből mindent, vagy akár a felét is megértsük, hanem az, hogy hozzászoktassuk fülünket (agyunkat) az angol nyelv fenti jellegzetességéhez.
Párját ritkítod
Maradunk a hallottaknál, most azonban már a hangok felismerésének mechanikáját vesszük górcső alá. Ehhez először is azt kell tudnunk, hogy az egyes hangzórendszerek miként viszonyulnak egymáshoz – lássuk tehát be, és fogadjuk el a következőket:
- Vannak olyan hangok (hangzók!), amelyek előfordulnak a magyarban és az angolban egyaránt.
- Vannak olyan hangok (hangzók!), amelyek előfordulnak az angolban, de nem fordulnak elő a magyarban.
- Vannak olyan hangok (hangzók!), amelyek előfordulnak ugyan a magyarban, az angolban viszont nem.
Az első esetben semmi probléma, felismerjük az angol hangzót, hiszen az a sajátunk is. Problémát jelenthet azonban, ha e hangzó olyan más hangzók környezetében (szomszédságában) halljuk, melyre a magyarban nincs példa.
A baj a második esetben van igazán. Olyan hangzót kéne felismernünk, melyre nincsen minta agyunk felismerőrendszerében. Ilyenkor az agy két stratégia közül választhat – a másik rosszabb, mint az egyik: vagy ‘behelyettesíti’ az angol hangzót egy hozzá közel álló magyar hangzóval (pl. /ð/ > /d/, /θ/ > /f/ vagy /s/), vagy nem tudja hova tenni, és egyszerűen zajnak tekinti azt. Utóbbi esetben jelenik meg az a bizonyos zavaró érzés, az agynak ugyanis alapvetően alacsony a zajtűrő képessége, akkor ‘érzi biztonságban magát’, amikor a már jól megszokott ingerekhez jut.
Ha az agy fel sem ismeri a beérkező mintákat, akkor nem is juthat el addig, hogy értelmezze azokat.
Végeredményben minél több hangzót sikerül helyesen felismernie, annál kevesebb időt és energiát kell az agynak azzal töltenie, hogy a meglévőkből kikövetkeztesse a többit, s ezáltal rekonstruálja az elhangzott szavakat, megtalálnia a szóhatárokat, hogy végül értelmezhesse az üzenet jelentését.
A jelenség feloldása: Ha szeretnénk, hogy agyunk felismerje az egyes angol hangzókat, akkor tanítsuk meg neki őket! Többek közt ezt a célt is szolgálja remek kis alkalmazásom, a Hangoztasd angolul! Újratöltve, mely bevezetést nyújt az angol magánhangzók világába.
Van egy ide vonatkozó, külön bejáratú, tudományosan nem igazolt elméletem (nevezzük ezért inkább csak sejtésnek), hogy a fonémikus írásképpel bíró nyelvet beszélők (így a magyar anyanyelvűek, akik elsősorban íráskép útján bővítik idegennyelvű szókincsüket) agyának stratégiája, hogy őrült módon elkezdi memóriájában keresni az elhangzott szavak írásképét, hogy ezzel segítse a felismerés és rekonstrukció hatékonyságát – mindhiába, hisz mint erre a későbbiekben majd rávilágítok, az angol nyelv írásképéről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy fonémikus. Too bad… If true.
A sejtés egy lehetséges igazolása: a magyarok nem ismerik fel pl. a ‘gnome’ vagy ‘gnocchi’ típusú szavakat, ahol az első hallható hang az /n/, nem pedig a /g/, amit az írásmód alapján (el)várnának.
A következő részben az íráskép és a kiejtés közti összefüggéseket (vagy azok hiányát?) vesszük majd szemügyre.